Tisztelt Emlékező Közönség…!
Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírva fakadt.
Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül.
Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.
Nagy László, Varjú-koszorú című versében megjelennek egy majdnem tíz éven át tartó diktatórikus korszak közeledő végóráinak motívumai. Mikor félelem szorítja össze szívünket és bénítja meg agyunkat, érezzük a testünket elborító hideg verejtéket. Tapintható volt a félelem a háború idején, az ország újjáépítésének éveiben, majd a szovjet mintát követő diktatúrában. Az emberek közötti kapcsolatokra rátelepedett a bizalmatlanság, a mindennapokat meghatározta az éber óvatosság, hiszen soha nem lehetett előre sejteni, mikor, kit és hová visznek el munkaszolgálatra. A módosabb parasztságot kuláknak bélyegezték, földjeik nagy részét elvették, a félelem mellé társult a kiábrándultság és az elkeseredettség érzése is. Volt, aki beletörődött, s a szorgalmas, kemény munka ellenére is szűkösen éldegélt. Volt, aki soha nem hódolt be, s a nyomorúság helyett a Nyugat biztosította kényelmet választotta vállalva az idegenbe taszítottságot. Volt, aki fiatal volt, egyetemi hallgató, s mint izzó láva, tüzesen, megállíthatatlanul rontott neki a fennálló rendszernek.
A független Magyarországot követelő forradalom elemi erővel robbant ki 1956.október 23-án egy verőfényes, őszi, keddi napon. Ez nemcsupán egy évszám a történelemkönyvekben, ez nem múlt, ez nem történelem, ez a nap a magyar ember számára a szabadság napja. A vágyakozás, a remény napja, hogy a mi hazánk, kicsiny országunk a Kárpát-medencében le tudja rázni magáról „a fekete bársony-koloncokat”! Nekünk, a modern kor gyermekeinek tiszta szívvel és a legnagyobb tisztelettel kell gondolnunk azokra a hétköznapi hősökre, kik megteremtették számunkra a szabad Magyarország alapjait.
Kötelességünk az emlékezés embertársainkra, kiknek lelkébe égtek a becsapódó bombák robbanásainak, a röpülő gránátok sivításainak hangjai, kik nélkülöztek, éheztek, közöttük édesanyák, feleségek, kik siratták fiaikat, férjeiket, gyermekek, kik örökre elveszítették édesapjukat, testvérüket. Két héten át zajló kitartó és mindent felemésztő küzdelemről árulkodnak a történelmi források és számtalan visszaemlékezés. S a Corvin-köziek vagy a Széna –tér harcosai tették mindezt vasakarattal, önfeláldozással és hittel. S miért ér véget sok ifjú élete oly hirtelen? A válasz Nagy Gáspár soraiban is megbújik: a nemzet
„Ekkor nagy lesz és hatalmas,
tántoríthatatlanul forradalmas,
bukásaiban is büszke, méltóságos…
Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass,
mert az október végi tiszta lángok
szívébe égették a szabadságot!”
Fiatal egyetemisták, pesti srácok a fővárosból, ükszüleink, dédszüleink vidékről, egyszerű, hétköznapi emberek voltak mégis történelmi hősökké váltak. A mai emlékezésünk egyben tiszteletadásunk része is, hiszen az ő sorsuk, szabadságvágyuk, egy jobb hazába vetett hitük példaértékű számunkra és megmutatják az igaz utat: soha nem hiábavaló az elnyomó hatalommal szembe szállni, lerázni a rabigát, mely a szíveket gúzsba köti, s nem enged szabadon lélegezni.
1956. október 23-án egy pár órára mindenki örömmámorban úszott, a tereken közösen énekelték a Himnuszt, szavalták a Nemzeti Dalt, mintha ismét 1848. március idusa lenne. Az ország kis-és nagyvárosaiban a közintézményekről eltávolították az önkényuralmi jelképeket, az óriás szobor talapzatán csak a csizma maradt, a késő esti órákban tömegek gyűltek a Parlament épülete előtt, követelve Nagy Imrét a kormányba. Az ifjú forradalmárok harci kedvét növelte a szovjetellenes jelszavak skandálása. Az ellenséges szovjet harckocsikra Molotov-koktélokat dobálva, hittek a csodában. A boldogság és szabadság felemelő dalát azonban hamarosan felváltotta a puskacsövek kegyetlen és hangos ropogása. A felkelők megostromolták a rádió épületét, majd a „véres csütörtök” napján a Kossuth-téri összecsapás több halálos áldozatot követelt.
Nagy Gáspár így emlékezik meg versében:
„S mámorosan skandált
utcákon, tereken át
szavalta a verset…
keze még nem érintett fegyvert,
de már félni sem mert,
hősként tette dolgát:
Vele üzent a szabadság!…
„Hogy véréből született ő,
aztán hirtelen felnőtt,
mint az a szép őszi álom
mielőtt kilobbant
annyi fiatal élet álma ottan…”
Pár nap múlva felhangzott az első segélykiáltás. Az ország vezetése a Szabad Európa rádión keresztül az imperialista Nyugathoz fordult segítségért. Nem hallották meg a keserves szavakat. A soron következő napokban egyre nagyobb számban jelentek meg a főváros utcáin a szovjet tankok. A rádió bevétele, a köztársaság- téri Parlament előtti sortűz szabadságharccá korbácsolta a forradalmat, melyet november 4-én a kora hajnali szürkületben az országra lecsapó Forgószél hadművelet egy pillanat alatt szinte darabokra tört. A vidéki nagyvárosok, Mosonmagyaróvár, Debrecen követték a főváros példáját, rendíthetetlen hittel harcoltak az igazságért. Az országra telepedő túlerő azonban hamarosan mindenkit eltiport, majd mérhetetlen nagy erővel csapott le a megtorlás igazságot nem ismerő vasökle.
A legnagyobb kincset, a szabadságot kivívó ifjak életükben hősök voltak, halálukban örökérvényűek maradnak!
Akár a pap úrfelmutatáskor!
Ezért a tiltott börtön-parcella, temetőárok
csöndjében is ők tanúskodtak a szabadságról!
Nem a halálról: mert a gyertya értük lángolt.
És a kereszt hirdette: valóban győztek,
hiszen emlékük maradt a legerősebb!
Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,
Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!
(Novákné Tóth Katalin)
